„A legfontosabb, hogy szeressük az embereket”

Negyvenkét év után az idei nevelési év az első, amikor Hautné Scheszták Piroska nem megy be nap mint nap a Tündérkert tagóvodába, hogy szívét-lelkét kitéve csoportjának sportfoglalkozást, illetve mesedramatizálást tartson, vagy kézműveskedjen óvodásaival. A Mihalik Sándor-díjjal kitüntetett óvodapedagógus a pályakezdéstől egészen a nyugdíjba vonulásig az Anna utcai óvodában gyakorolta hivatását.

– Milyen tulajdonságokkal rendelkezzen az, aki igazán jó óvónő szeretne lenni?

– A legfontosabb, hogy szeressük az embereket, a gyerekeknek és nekem is boldogságot szerezzen, hogy együtt vagyunk. Néhány képesség is elengedhetetlen ehhez a pályához, hiszen kreativitás nélkül nem lesznek érdekesek a tevékenységek, a művészetek szeretetét csak akkor tudjuk átadni a gyermekeknek, ha mi magunk is élvezzük a zenét, a festést vagy egy tárgy elkészítését. Az egyik óvodásom fogalmazott úgy, hogy milyen jó nekem, mert nem kell dolgoznom, egész nap csak játszom, tornázom, sétálok, énekelek vagy mesélek.

– Érdekes, hogy a tulajdonságok között a türelmet nem említette, pedig a Tündérkert óvoda volt az első, ahol bevezették a gyerekek integrálását.

– Tizenegy éve dolgoztam, amikor óvodánk kísérleti jelleggel fogadta a sajátos nevelési igényű gyerekeket is. Az első években nem volt egyszerű a feladat, a hivatás nyújtotta öröm és szépség mellett a pálya nehézségeit is megtapasztaltuk.

– Mire emlékszik vissza a legszívesebben? 

– A gyerekek nagyon szerették, ha meséket dramatizáltunk. Édesanyám is óvónő volt, tőle rengeteg anyagot örököltem, ezekből a kolléganőim is sokat tudtak használni. Az ötletek keresgélésével töltött esték is eszembe jutnak. Csak a torna és az ének volt kötelező foglalkozás, a többin a gyerekek kedvük szerint vehettek részt, ezért olyan tevékenységeket kellett kitalálnom, amely a lányoknak és fiúknak egyaránt örömet szerez.

– Most új korszak kezdődik. Mivel szeretné tölteni az idejét?

– A lakásfelújítás után az olvasás, a koncertek és a színház biztos belefér majd az életembe, az utazást pedig majd meglátjuk. Felmentési időmet töltöm, még nem tudom, mennyi lesz a nyugdíjam, így azt sem, hogy valóra válthatom-e az álmaimat.

Tamás Angéla